Meghívó

Füstös odú - három óra három év képei között

Kéri Gáspár megnyitóbeszéde

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves rokonok, barátok és ismerősök!

Ha jól számolom, pontosan tizenhat éve annak, hogy egy intenzíven átmulatott éjszaka utáni másnapon, egy meleg tavaszi vasárnap délután alkalmával a mellettem álló és most kiállító Lányi Tamás barátommal és néhány további közös baráttal, valamint barátnővel egy vhs-lejátszón Tamás szüleinek kellemesen hűvös lakásában megnéztük Wim Wenders 1976-ban forgatott fekete-fehér filmjét, az Im Lauf der Zeit-et. A film hivatalos és szerintem nem túl találó magyar címe Az idő múlása, amelyet személy szerint talán inkább úgy fordítanék, hogy Az idő sodrában, hiszen jóval többről van benne szó, mint az idő passzív elmúlásáról és eltöltéséről. A filmben egy bizonyos Bruno szakadt teherautójával járja az akkori Nyugat-Németország keleti határvidékét és vetítőgépeket javít az ottani kisvárosok és falvak mozijaiban. A történet elején Bruno utazótársra is talál, a bogárhátú Volkswagenjével amolyan virtusból egyenesen egy nagy folyóba hajtó Robert személyében, akit nemrég hagyott el felesége. Robert csuromvizesen, kezében egy kis kofferrel maga mögöt tudva folyóban elsüllyedő bogárhátúját, kikászálódik a partra, majd a két férfi véletlen találkozásával néhány napos közös utazás veszi kezdetét, melynek során feltárul a két ember személyisége, belső útkeresése, valamint a háború után kettészakított Németország különös skizofréniája.

Ez a film egy utazós film, amolyan road movie, melyben azonban a klasszikus és megszokott történetmeséléssel szemben többnyire látszólag jelentéktelen dolgok történnek. Hosszan kitartott monoton snitteket látunk és gyönyörűen komponált fekete-fehér képeket, valamint a táj állandó változását, mely változások (a szikrázó napsütés és az eső, a nappalok és az éjszakák, a hegyek és a síkságok, a sivár és unalmas országutak és a váltakozó folyóvölgyek, valamint a keleti határvidék Isten háta mögötti lepattant kis városkái és ipari tájai) jelekként hagynak nyomot a két férfival együtt utazó néző tudatában, hiszen utazunk, látszólag nincsen sok időnk az elmélyült és hosszú töprengésre, ugyanakkor mégis. Ugyanakkor mégis, hiszen miről szólhat egy látszólag céltalan utazás, ha nem arról, hogy megtaláljuk önmagunkat, hogy megtaláljuk helyünket a korban és abban a világban, amiben élünk és amire folyamatosan reflektálunk. Hogy mindazt az élményt, amit az utazás során magunkba fogadunk, az idő sodrában koherens gondolatokká, valamint képekké alakítsuk. Hogy végül nyomot hagyjunk magunk után.

Az idő sodrában, ahogyan én önkényesen fordítottam magyarra a német címet. Akárcsak a képzőművészeti alkotás aktusa, a jel- és nyomhagyás ősi szándéka, mely évezredek óta szorosan összefügg az idővel és az emberrel. Hiszen minden alkotó ember gondolkodik az időről és minden művészeti ág gyökere valójában az időben keresendő. Az alkotás aktusa, illetve a nyomhagyás szándéka, ti. hogy nyomot akarunk hagyni magunk után, mind-mind az idő múlásával, sodró lendületével, a múlandóság, illetve az elmúlás tudatával rokonítható és hozható szoros összefüggésbe.

Lányi Tamás most kiállított ötven alkotása az elmúlt három év munkáiból ad válogatást. Mindazonáltal erre az elmúlt három évre is tekinthetünk úgy, mint egy utazásra, egyfajta útkeresésre, melynek bizonyos lenyomatait most egyben, egyazon térben és egyazon időben láthatjuk itt, a MOM Kupolájában. És ez is milyen érdekes! Ha eddig utazásról beszéltünk, akkor egy kiállítás alkalmával már nyugodtan beszélhetünk állomásról is. Hiszen egy ilyen jellegű kiállítás mindig számvetés is egyben, amikor egy pillanatra megállunk, visszatekintünk és egyfajta összegzést végzünk az elmúlt időszak lenyomatai alapján. Az pedig különösen fontos momentum, hogy külső szemlélőként, illetve nézőként az itt egybegyűlt közönség vajon hogyan látja, hogyan ítéli meg ezt az elmúlt három évet. Végső soron ezek a munkák nem a fióknak, hanem Önöknek, nektek készültek.

Ha szigorúan a látványra hagyatkozunk, akkor könnyedén megállapíthatjuk, hogy nonfiguratív munkákkal állunk szemben még akkor is, ha vélt, vagy valós organikus formákat, illetve élőlényeket vélünk belelátni egy-egy rajzba, vagy festménybe. Már most szeretném jelezni, hogy műfajilag téves lenne a szürrealizmus világa környékén keresgélni, hiszen Tamás nem az álom és a valóság határvidékén utazik, hanem az őt körülölelő valóságra reflektál. És itt kell utalnom a szubjektum, illetve a művészi szándék fontosságára. A látvány ugyanis -amit mi mindannyian megtapasztalunk nap mint nap az azonos utcákat és tereket járva-, szóval a látvány önmagában még kevés a képpé, az önálló művészeti alkotássá válás aktusához. A látványt maga a képalkotó fogja szándékos nyomhagyás útján képpé transzformálni és elénk, befogadók elé mintegy tükröt tartva megmutatni ama látványnak bizonyos aspektusait. Természetesen egy adott látványnak többféle olvasata létezik, létezhet, melynek befogadásához a kulcsot az alkotó adja a szemlélő kezébe. Innentől már a szemlélő dolga, hogy mit kezd azzal a kulccsal.

Mint említettem, nonfiguratív munkákról van szó, hiszen Lányi Tamás a látott és megélt valóság realisztikus megidézése helyett az absztrakció eszközével él, ami ugye eleve feltételezi a valóságból történő építkezés szubjektív aktusát. Tehát Lányi Tamás elvonatkoztat, koncentrál, illetve a számára fontos fragmentumokra összpontosít. Legyen szó vonalas rajzairól, vagy éppen színes festményeiről, munkái minden esetben valamiféle kaotikus kavargásból válnak rendszerré, melyben egyaránt ráismerhetünk egymással ellentétes irányú mozgásokra, dekonstruktív terekre, végtelen mélységekre, vagy akár egymást kersztező, vagy éppen egymással egyesülő különféle tér- és idősíkokra. Alkotói folyamatára, illetve képi építkezésére egyaránt jellemző a tudatosság és az ösztönösség, melyek így együtt, egymást kiegészítve elengedhetetlen feltételei annak, hogy rajzai, vagy festményei valódi képekké lényegüljenek. Útkeresésében nagyon fontos szerep jut az anyaghasználatnak, és az anyagokkal történő kísérletezésnek, hiszen a grafittól a szénen át a szénporig, a paszeteltől kezdve az olajkrétán át az akrillig és az akvarellig nagyon sok médiummal dolgozik, hogy a hordozófelületekkel történő kísérletezésről -melyben még szintén nagy lehetőségek rejlenek- ne is beszéljünk.

Tamás saját bevallása szerint egyik legfontosabb inspirációs forrásának magát a természetet tekinti és ezzel a gesztussal máris olyan újabb archaikus vidékeken járunk, mint amilyen az idő problematikája. Persze e képek láttán nyilvánvaló, hogy nem valamiféle panteisztikus, vagy akár romantikus természetszeretetre kell gondolnunk, sokkal inkább azt az alkotó, nyomhagyó, vagy akár romboló erőt kell jelen esetben meglátnunk a természetben, amely már a megalitikus kor emberének is az egyik legfontosabb inspirációs forrása volt, mely természetesen elválaszthatatlan volt hitvilágától. A természet változásai, az évszakok, a napszakok, a szárazság, az eső, a hó, a jég, a fények és árnyékok állandó változásai, az emberi és állati nyomok a hóban, sárban, vagy éppen homokban, a természeti jelenségek által létrejövő és folyamatosan jelenlévő erózió munkája mind mind olyan kiapadhatatlan inspirációs forrást jelent Lányi Tamás számára, mely nap mint nap új lehetőségeket biztosít az alkotás folyamatához. És ne feledjük hogy a természet, a természet váltakozásai, a természet alkotó, vagy éppen romboló munkája a városi tájakban is otthagyja lenyomatait. Gondoljunk csak a különféle színű és textúrájú málló vakolatokra, a repedésekre az aszfalton, melyek mind-mind jelekként hagynak nyomot tudatunkban sokszor úgy, hogy igazán fel sem fogjuk őket, miközben jelentősen befolyásolják mindennapjainkat, mindenkori lelkiállapotunkat. Lányi Tamás pedig nem tesz mást, mint hogy ezeket a jeleket és nyomokat képpé lényegíti, hogy tükröt tartson számunkra, befogadók számára.

Fogadják szeretettel az itt kiállított munkákat és a kiállítást ezennel megnyitom.

Huszka Nóra üzenete

Kedves barátok, érdeklődők, mindenki, aki a mai estéjét ránk szánta!


Mikor fogalmazni kezdtem, mivel is nyithatnánk meg ezt a kivételes kiállítást, József Attila egyik verse jutott az eszembe, ezzel kezdem rögtön.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent,
emberi formáiban a csend
s szívében néha elidőz
a tigris és a szelíd őz.

Azért találom nagyon ideillőnek, mert Tamás művészete egy nagyon intim belső világról árulkodik. Mikor először találkoztam a munkáival, ezt a világot egy miniatürizált és önként választott pokolként láttam, pontosan a kisméretű grafit munkái hatásaként. Ez egy pókhálószerű, bonyolult és hideg rendszernek tetszett, mikor viszont harmadik-negyedik pillantásra átváltozott valami egészen mássá – úgy mondanám, hogy ez egy indákkal és repkénnyel benőtt csodaország. A vonalak mögött hirtelen dinamikával és érzelmi töltettel mozgó megfoghatatlan alakok bukkantak fel, és egyre több gondolatot csaltak ki belőlem ezek a direkt útvesztőként felépített munkák.

Végül megismerhettem, hogyan dolgozik művészünk más anyagokkal, más anyagokra, festékkel és a technikákat olyan szabadsággal használva, ahogy – és ezt a lehető legnagyobb tisztelettel mondom – azt az ősember tudta, ösztönösen kísérletezve egyetlen céllal: a művészet és az alkotás öröme. A gondolkodás és kreativitás ünneplése.

Kifejezni valamit, ami megkockáztatom, hogy még Tamásban sem fogalmazódott meg, amikor elkezdte a képeit szenvedélyes és ihletett, vagy éppen meddő magányban csiszolgatni, papírra vetni. Mert Tamás képi világa erősen absztrakt. Nem ordítja az arcomba a véleményét, csak sejteti, néha elrejti. Van, hogy az az érzésem, megrohasztja őket, vagyis a természetes elmúlásnak teszi ki.

Figyeljenek és vigyázzanak, mert a képek őszinték, mivel nem elsősorban közönségnek készültek.

A válogatásról annyit tudok mondani, hogy abszolút intuitíve voltam velük kapcsolatban, ami egy személyes kötődést eredményezett. Nem hezitáltam a szelektálás során, határozottan kommunikáltak felém azok a képek, amik most itt vannak, amik most itt akartak lenni. Jó munkát végeztünk. Remélem ezt Önök is így élik majd át.

Annyit kívánok a mai estére, hogy adjanak maguknak időt és ne várjanak el semmit a művektől. Egyszerűen legyenek hálásak értük, hogy megszülethettek és annyi év után végre oda kerültek, ahova el kellett jutniuk: az Önök szeme és lelke elé.

Bocsássanak meg, hogy az üzenetem ilyen szubjektív. Ne hallgassanak rám, alkossák meg a saját gondolataikat róluk!


Nagyon gratulálok Tamás!!!


Üdvözlettel,

Nóra


Berlin, 2012. április 11.

Bevezető a kiállításomhoz

Magamról, illetve először az iskolai előmenetelemről csupán annyit mondanék, hogy kezdtem az Arany Jánosban. Általános iskola és gimnázium is. Majdan a Testnevelési Főiskolára jártam és lettem testnevelő tanár, amit a 3 hónapos próbaidőn túl már nem gyakoroltam tovább. A TF ideje alatt született lányom, Flóra. Ezután néhány szórakozással teli év jött, ami alatt elkezdtem járni rajziskolákba, először a Postásba, majd az MS Mesterbe ... de őszintén megvallva, nem vettem túl komolyan: inkább a társaság, barátok kedvéért jártam. A barátok felvételiztek különböző művészeti főiskolákra, egyetemekre és én sem akartam kilógni a sorból, így én is beadtam Egerbe és az Iparra a jelentkezésemet. Eger érdekelt volna inkább, de ott az első fordulóban kiszórtak, az Ipar videó szakára meg felvettek. Úgy megijedtem ettől, hogy rögvest évhalasztást kértem, amit meg is kaptam és kimentem Angliába, ahol nekiálltam rajzolni tanulni, most már valamelyest komolyabban. Az Iparon a második év után átjelentkeztem az Animáció szakra. Ott végeztem, diplomáztam elég problematikusan. Ezután kb. 8 év munka következett, sok helyen - sok mindent csináltam, érdekeset, unalmasat, de szinte mind robotmunka volt.

2008. április elsején megfogadtam, hogy nem dolgozom tovább a TV2-ben. Akkortájt kezdtem el végre szabadon rajzolni, ritkábban festeni is. Tussal és ceruzával kezdtem, majd próbáltam olajjal és akrillal is, de volt pasztell is, olajkréta is, színes-ceruza, zsírkréta, festék-pigmentek, szén, akvarell, egyszóval ami a kezem ügyébe került, illetve amim otthon volt. Nem félek az anyagoktól és még sokat szeretnék kísérletezni velük. Tudom magamról, hogy már szinte terapetikus módon fontos nekem ez a fajta tevékenykedés. Játék, kísérletezés, szórakozás és egyben komoly, fáradtságos, gyötrő munka, megoldásra váró feladat is. Szeretek absztrahálni, vakon halászni, rejtvényekbe vagy pókhálókba keveredni, tapogatózni a sötétben, véletlenül ráakadni valamire… Én nem tudok és nem is szándékozom realista módon rajzolni, egyszerűen csak rajzolni szeretnék, szabadon, kísérletezve és minél többet festeni, szobrászkodni, faragni, varrni, szőni, kötni, mindent, amit csak a két kezemmel tehetek.

Most olvastam egy idézetet Szent Ágostontól: „si enim fallor sum”, ami körülbelül annyit jelent, hogy: „tévedek, tehát vagyok”. Én a természetet tartom a legnagyobb és legtökéletesebb alkotónak, csodálom tehetségét, őt szeretném tanítómnak felkérni, vele akarom felvenni a versenyt, ami verseny tudom, alapjában kudarcra van ítélve, de ez engem csöppet sem aggaszt, inkább felemel és boldogsággal tölt el.

Azt, hogy most itt megmutatkozhatom, Somogyi Ádámnak és családjának köszönhetem. Köszönöm. De másoknak is köszönettel tartozom, nem is kevéssel, kezdve szüleimnek, akik ha nem támogatják nagyobbik fiúkat, akkor nem tölthettem volna ezt az elmúlt 3 évet azzal, amivel szerettem volna. Köszönöm nektek. Nagymamámnak Nagyanyónak is köszönöm, mert ő oltotta belém e tevékenység szeretetét, gyermekkorom példaképe volt ő és maradt mind a mai napig. Köszönöm Nagyanyó. Még nagyon sok mindenkinek tartozom köszönettel, a felsorolásukba most nem kezdek bele. Köszönöm mindannyiotóknak! Nagy bajban van ma a világ és vele egyetemben az ember is, kizárólag csak saját magát okolhatja emiatt, nincs értelme ujjal másokra, másra mutogatni. Nagy öröm lenne a számomra, ha segíthetnék valamiben is rajta, rajtuk, akárkin, valakin. Tenni, tevékenykedni akarok, ha lehet még sokáig, tanulni, hogy jobb, több legyek, és ezzel többet, jobbat adhassak. Élni akarok és életet akarok magam körül, örömöt szeretnék látni és szeretetben együtt levő embereket, akik egymáson segítenek, és ezzel automatikusan segítenek magukon is. A világ, a természet, az ember alapjában véve jó, csak vannak dolgok, öncélú szándékok, amik eltorzítják, szépségét, elveszik őszinteségét. Nem jó ezeket látni és ezért tenni kell ellenükre.

Lányi Tamás